Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

Erzsébet királyné rendhagyó egyéniség volt, s különösen más, mint amit a XIX. században egy nagyhatalmú uralkodó feleségétől elvártak. A királyné szerepe ma is a reprezentálás és jótékonykodás. Minden ünnepségen szépnek lenni, kedvesen - persze kellő távolsággal, az etikett szigorú előírásait követve - szóba ereszkedni az őt körülvevő alattvalókkal, támogatni a szegényeket, az árvákat, jótékonysági akciókat szervezni, kórházakat, árvaházakat látogatni, bálokon, estélyeken, ünnepségeken reprezentálni, katonai parádékat végignézni, stb. Vannak, akik erre az életre születnek, és élvezik ezt a rendkívüli tisztelettel körülvett, de nagyon pontos rendszabályok között bonyolódó életformát, amelyre az előírások, előre megírt forgatókönyvek pontos követése, az egyéni szabadság korlátozottsága jellemző. Erzsébet nem tartozott közéjük, de nem volt választási lehetősége. Rossz korba, rossz helyre született, és számára rossz, egyéniségével ellentétes életformába kényszerült. Nem tudott belenyugodni szabadsága korlátozásába, folyamatosan lázadt, s ez okozta saját élete és a hozzá kapcsolódók tragédiáját. Nem tudott az elvárásoknak megfelelni, úgy viselkedni, ahogy a birodalom uralkodójának feleségétől, a haza anyjától elvárták.

A haza anyja, az igazi császárné anyósa, Zsófia volt és maradt. Nem véletlenül mondták hívei halálakor - most eltemettük a császárnénkat, akkor amikor Erzsébet már 18 éve ült az osztrák trónon.

Zsófia teljesen megfelelt a XIX. századi, a romantikus költői gondolkodás és a racionális polgári elvek keverékéből kialakuló nőideálnak, amely kisebb-nagyobb, de lényeget nem érintő változásokkal az I. világháború végéig meghatározó volt, különösen a német területeken.

Egy fiatal leánynak testetlen, égi lénynek, angyalnak kellett lennie, akinek fogalma sem lehetett az élet valóságáról. Mindent meg is tettek, hogy ne is kerüljön közelebb hozzá. Nyelvekre tanították őket - elsősorban franciára, kicsit zongorázni, rajzolgatni és verselgetni, de komolyabb intelligenciát, mélyebb műveltséget nem vártak el tőlük. A túl sok olvasást kifejezetten helytelenítették. Egyrészt attól féltek, hogy a regények megzavarják a leánykák fejét, másrészt valami hasznosabb elfoglaltságot kellett találniuk - pl. a kézimunkázást. Korán a fejükbe verték a társasági viselkedés és öltözködés szabályait, s mindenekelőtt a legfontosabbat - helyüket a társadalomban, az Isten, haza és család iránti kötelezettségeiket.

A gyermeknevelésnél alapelv volt a szigorúság. A dicséret ritka, nehogy elbízzák magukat, annál több a szidás, alkalmanként a testi fenyítés is, a legmagasabb körökben is! Komolyan hitték, hogy a jó szülő nem mutatja ki szeretetét, nem „kényezteti" gyermekét, hanem rideg távolságtartással oktatja a megfelelő viselkedésre.

Az esküvő ugyanakkor mind életformájukban, mind öltözködésükben vízválasztó volt a nők életében. A fiatalasszony már nem álmodozhatott, hanem energikusan irányítania kellett háztartását, sőt, ha szükség volt rá, párját is. Az asszonyoktól elvárták, hogy minden fontos kérdésben a férjük mellett álljanak. Sok feleség volt jelentős posztot betöltő ura mellett szürke eminenciás, de egyéniségével, szépségével, a társasági életben vitt vezető szerepével mindenképpen támogatnia kellett férje karrierjét. Minél magasabb társasági körökben forgott, annál inkább megkívánták, hogy elegáns legyen, sok nyelvet beszéljen, nagy estélyeket, vacsorákat, bálokat adjon, s mindenkivel szellemesen csevegjen, jó társalgó legyen. A császárnétól is hasonló könnyedséget és tehetséget vártak el, sőt még azt is, hogy a fogadásokon, az ún. cercle-ken, ahol az alattvalókat bemutatták a császári párnak egy-egy megfelelő kérdést tegyen fel, amiből az illető érzi, hogy az uralkodónő tudja ki ő,  s jó anyaként figyeli tevékenységét. Ezeken a cercle-ken csak a császár és császárné szólíthatta meg a résztvevőket, akik csak válaszolhattak. Elképzelhetjük azt a kínos szituációt, amikor Erzsébet első alkalommal az esküvő után olyan elfogódott volt, hogy senkihez sem szólt, miközben sorban bemutatták az udvar hölgyeit.

„Teljesen el vagyok ragadtatva császárnétól. Szépsége, bár nem egészen szabályos, felülmúlhatatlan"1. írja 1862-ben anyjának Viktória angol királynénak leánya, Viktória porosz trónörökösné. Többi tulajdonságától azonban már nincs elragadtatva: „Nagyon riadt és félszeg, keveset beszél. Roppant nehéz társalgást kezdeni vele, mert úgy látszik, igen keveset tud, és csekély az érdeklődése. Énekelni nem énekel, rajzolni nem rajzol, zongorázni nem zongorázik, és alig beszél gyermekeiről."2 A lesújtó vélemény körülbelül azt jelenti, szép, de buta. A XXI. század elején divatos kifejezéssel: „szőke nő".3

Erzsébet nagyon érzékeny, érzelemdús, színes és kötetlen egyéniség volt, átlagon felüli intelligenciával és műveltségvággyal, tele alkotóenergiával. Amihez kedve volt, azt nagyon könnyen megtanulta, a felszínes dolgok és a társadalmi előírások viszont untatták. Szerette a természetet, az állatokat, főleg a kutyákat és lovakat, imádott utazni, új országokat, új tájakat megismerni. Véletlenül még rajzolni is tudott. Német anyanyelvű volt, megtanulta a hölgyek között kevésbé elterjedt angol nyelvet, kiválóan beszélt, színesen írt magyarul, élete utolsó harmadában megtanult görögül. Nagyon művelt volt, versei magasabb színvonalúak voltak, mint sok korabeli elismert költőé. Egészen kiváló politikai ítélőképessége volt. 1890-ben például a római német követ, aki igazán nem vádolható elfogultsággal, azt írta II. Vilmosnak Berlinbe: „A császárné nagyfokú objektivitásról és éleslátásáról tett tanúságot az osztrák-magyar állam és katolikus egyház viszonyát illetően, amit a nagykövet csodálattal hallgatott. Sajnálatát fejezte ki, hogy a Felséges Asszony Bécsben csak akkor mondja el véleményét, ha kérdezik, akkor azonban mindig fején találja a szöget."4 II. Vilmosnak hasonló volt a véleménye, mert azt írta a margóra: „A császárné egyike az évszázad legvilágosabb és legtárgyilagosabb politikai gondolkodású uralkodónőinek".

Viszont volt Erzsébetnek egy tulajdonsága, ami rákényszerített hivatása betöltését akadályozta - félszeg és félénk volt, gyűlölte a tömeget és a fényes ünnepségeket. Nem szeretett reprezentálni, márpedig, mint a „haza anyjának" elsősorban ez volt a dolga! Kezdettől fogva ezektől a feladatoktól félt és szorongott. Szorongását még erősítette az a tudat, hogy fogai rosszak. Ezért igyekezett csukott szájjal mosolyogni, és nem beszélni. Később rendszeresen legyezőt tartott szája elé, hogy ne látszódjon ez a szépséghibája, mivel az orvostudomány a XIX. században még nem tudott segíteni ezen a bajon. De az évek folyamán nem csökkent gátlásossága és félelme, mert hozzátevődött az az aggodalom, hogy nem fog az előzetes várakozásnak megfelelni. Minél inkább terjedt szépségének híre, annál inkább kritizálták, és annál nagyobb megterhelést jelentett számára nyilvánosság előtti megjelenés...

Ugyanakkor neveltetése enyhén szólva hiányos volt. Apja alig törődött nyolc gyermekével, s ha ritkán megjelent a családi körben, az inkább a tanítás félbeszakadását és vidám szórakozást jelentett. Szomorú, magányos, sokat panaszkodó anyjuk sem fektetett - Helenet kivéve - nagy gondot a rangjukhoz illő neveltetésre. Télen a müncheni palota rendjét borították fel, nyáron szabadon kóboroltak a posssenhofeni kastély kertjében, fára másztak a környékbeli gyerekekkel együtt és jót nevettek tanítóik megrökönyödésén. Tehették, mert anyjuk legtöbbször megvédte őket - Ludovika minden érzelmét a gyermekeire fordította, s a korban szokatlan módon ki is mutatta azokat. Laza, könnyed és szeretettel teli hangulat uralkodott Possenhofenben, leszámítva Ludovika gyakori panaszait csapodár férjére. Minden gyereknek beceneve volt, amit családi körben használtak. A légkörre jellemző az a történet, hogy mielőtt Ludovika Ischl-be ment, meglátogatni leányát, egy táviratot küldött a következő szöveggel: Erzsébet császárné. Ischl. Verébbel és Lúddal érkezem. Mimi" Meg is érkezett két gyermekével, Mathilde-val, akit Verébnek becéztek, (Mária Valéria naplójában majd Veréb néninek szerepel), valamint fiával, a Lúdnak becézett Károly Tivadarral. Az állomáson azonban nem jött értük császári hintó, viszont az Erzsébet szállóból egy háziszolga várta a Mimi nevű hölgyikét, kezében két ketreccel a lúd és a veréb számára!

Erzsébetnek az illem előírásait ismernie kellett, de Münchenben és Possenhofenben nem kellett sokat törődnie vele. Nem volt kitől a társalgás művészetét sem megtanulnia, mert Ludovika - saját bevallása szerint - egészen elparasztosodott, de hozzá kell tennünk, hogy a bécsi udvar is rettenetesen unalmas volt, Zsófia és környezete sem értett a csevegés művészetéhez.

Erzsébet tehát szinte korlátok nélkül, a XX. századi modern nevelési elveknek megfelelően nőtt fel, sőt apja oly keveset tartózkodott otthon, hogy mai értelemben „elvált szülők" gyermekének is tekinthetjük.

Az apai példa és a szabad gyermekkor a kötelességteljesítés és rendszeres munkavégzés ideálja helyett sokkal inkább az önmegvalósítás és az alkotás vágyát fejlesztette ki benne. 100 évvel később, ha elkerüli a fényes házasság csapdáját - lehetett volna író, történész, politikus, politológus, nyelvész - hiszen nagyon tehetséges volt. Neveltetése, alkata, viselkedése a legteljesebb mértékben ellentétes volt azzal, amit elvártak tőle. Igazi XX. századi, szabad emancipált nő volt, a legzártabb, legelőírásosabb  XIX. századi környezetben. Könnyen lehet, hogy Mária Terézia, vagy a biedermeier császár, Ferenc udvarában egészen másképpen alakult volna élete, talán megtalálhatta volna önmagát. Mert ez a XIX. századi keretekbe egyáltalán nem illő fiatal leány a lehető legkonzervatívabb, legbigottabb és sajnos legunalmasabb császári udvarba került, melyet a spanyol etikett ósdi szabályai és a szigorú Zsófia kormányoztak..

Mindezek ellenére - Erzsébet még nagyon fiatal volt - lehet, hogy szerelmese kedvéért igyekezett volna beletanulni új feladatába, s teljesíteni kötelezettségeit. Ha saját képére tudta volna formálni a haza anyja szerepét- alaptermészete- jósága, segítőkészsége és közvetlensége alkalmassá tette volna rá. Értelmes jótékonysági tevékenység megszervezésében biztosan tehetséges lett volna, az itáliai hadjárat alkalmához hasonlóan, amikor kórházat rendezett be Laxenburgban a sebesültek számára. De a hivatalos látogatásokra alapozó, a viselkedési kódex által meghatározott, etikett jótékonyságra nem volt alkalmas. Menye, Stefánia, vagy a következő császárné, Zita sokkal inkább.

Erzsébet valószínűleg a bécsi udvart is színesebbé, könnyedebbé, vidámabbá, egyszóval szabálytalanabbá varázsolta volna, mint amilyen később a budai és főleg a gödöllői udvartartás volt, ha Zsófia és főleg az osztrák arisztokrácia nem ijesztette volna el. Az utóbbiak ugyanis mérhetetlenül le is nézték ezt a jelentéktelen hercegi családból származó, ügyetlennek és butácskának tartott kisleányt, s még azt is vitatták, hogy valóban szép-e. Amikor Miksa feleségül vette Saroltát, a belga királylányt, őt kiáltották ki az udvar legszebbjének. Erzsébet ezt rosszul tűrte, és ettől fogva nem kedvelte a belga királyi családot. Sarolta kényeztetése nem tett jót későbbi menyének, Stefániának.

Zsófia igyekezett teljesen elszigetelni mindenkitől. Az addig testvéreivel, baráti körével, de még a személyzettel is közvetlen, meghitt kapcsolatot tartó fiatal császárné környezetéből minden addigi vagy lehetséges későbbi pajtást, barátot eltávolított. Hasonlóan nevelte fiait is. Úgy vélte, akkor válik igazi uralkodóvá Ferenc József, ha mindenki felett áll, nincs barátja, bizalmasa rajta kívül. Ferenc József elfogadta módszerét, de egész életében szenvedett a magányosságtól, attól az áthatolhatatlan faltól, ami körülvette.  Erzsébet udvartartását anyósa politikai érdemek alapján személyesen válogatta össze. Az udvarhölgyek feladata az volt, hogy a 16 éves császárnét feladataira, az etikett előírásaira figyelmeztessék, és hogy természetesen mindenről híven beszámoljanak Zsófiának. Az állandó, rosszindulatú figyelő tekintetek előtt Erzsébet még több hibát vétett, amit Zsófia mindig a tudtára is adott. Reggeltől estig kritizálta menyét.

Az a tény, hogy az osztrák udvarban minden, amit csinál, rossz, Erzsébetből előbb fájdalmat, majd dühös dacot váltott ki, végül a menekülés vágyát, amely betegségtünetekkel együtt jelentkezett.

Tulajdonképpen kezdettől fogva meg volt félemlítve. Amíg menyasszony volt, ez még nem volt szembetűnő. Viselkedése - beleértve halk sírdogálását is, megfelelt a romantikus lányideálnak. Még kedvesnek is tartották félelmét a nagy megtiszteltetéstől. Természetesen egy asszonynak már boldognak illett lennie. De mint tudjuk, nem volt az. Az első, komolyabb depresszió a kis Zsófia halála után tört rá. Másodszor akkor, amikor Rudolfot nem szoptathatta. Ez már valószínűleg komolyabb betegségtünet volt, az értelmetlen tiltás következménye, de az orvosok más fiatal anyáknál is ismernek hasonló reakciót. Erzsébet maga is félt attól, hogy lelki baja lehet. A Wittelsbach családban elég sok mélakóros, zavart rokon volt, köztük a leghíresebb, unokatestvére, Lajos volt, aki orvosával később a starnbergi tóba ölte magát. Testvérei, köztük nyugodt, szép nővére, Nene is sokat küzdött a melankóliával. Nagy valószínűséggel később is a depresszió okozta Erzsébet betegségtüneteit, amik csökkentek és elmúltak, amint Bécstől távolabb volt, vagy családtagjaival találkozott. Bizonyos mértékig felfokozott mozgásigénye is boldogtalansága következménye volt, amit tornával, gyaloglással próbált levezetni. Igazán mély búskomorságba fia halála után került, valószínűleg nemcsak maga a szomorú tény, de a nőknél gyakran levertséget okozó változás kora miatt is. Sokan érthetetlennek tartották, hogy amikor már kiharcolta szabadságát, nem tett semmit. Se a szegényekért, se másokért. Nem törődött igazán gyermekeivel, unokáival, a politikával, csupán szerencsétlenül bolyongott egyik helyről a másikra. A szabadságot már későn kapta meg. Egyrészt irtózott mindentől, amit anyósa, Zsófia tett, s igyekezett mindent ellenkezőleg csinálni. Ezért látogatta ritkán felnőtt gyermekeit, ezért nem foglalkozott a politikával. Másrészt végül a depresszió már teljesen elhatalmasodott rajta Élete utolsó szakaszában már sok furcsa, különc szokása volt, felrúgott minden konvenciót - pl. rendszeresen bejelentés nélkül állított be akár koronás főkhöz is, s minden hivatalos feladatot elhárított magától. Fütyült a haza anyja szerepre. Kivételt egyszer tett, 1896-ban, a magyar millenniumi ünnepségeken. Tiszta feketében, mint egy Mater Dolorosa, de megjelent. Ez volt az utolsó gesztus, amit még a magyarok kedvéért gyakorolt.

És mégis, többet tett a Habsburgokért, a birodalom fenntartásáért, mint Mária Terézia kivételével bármelyik másik asszony. Sőt, jóvátette, amit Zsófia a maga eltökéltségében és szűklátókörűségében hibázott. Itáliát már nem tudta megmenteni a Habsburgok számára, de Magyarországot és a többi tartományt igen. Kezdettől fogva sokkal népszerűbb volt az egyszerű nép körében, mint az udvarban. Magától értetődően arra számítottak, hogy az ifjú uralkodóné adományokat osztogat, jólelkűségével meglágyítja ura szívét. S valóban, az esküvő után bizonyos engedmények voltak érezhetők a forradalmak utáni szigorú, önkényuralmi rendszerben. A politikai foglyok amnesztiát kaptak, megszüntették a vesszőfutás intézményét. Jellemző, hogy a nép között az terjedt el, hogy ez utóbbit nászajándékul kérte. Természetesen a forrásokban erről semmi sincs. Hasonlóan neki tulajdonították, hogy a börtönökben megszüntették a láncraverést. A bécsiek és a birodalom egyszerű emberei ragaszkodtak a későbbiek folyamán is hozzá. Látványosság volt, sokan azért utaztak Bécsbe, hogy megpillanthassák. „A császárné mindenkit képes magához vonzani. Mert ő a barátjuk, ő a bálványuk" írta a naplójába Zsófia már 1855-ben, s ez a bálványozás később is megmaradt. Jellemző Andrássy Gyula levele Ferenczy Idához, 1872-ben Meránba „- mondanivalóm csak egy volt t.i. megkérni használná fel befolyását ő Felségénél arra, hogy ne maradjanak sokáig távol a Fővárostól, miután a Bécsiek most egyszerre annyira megszerették ő Felségét."5 Erzsébet egy bizonyos kor felett már se lefestetni, se fényképeztetni nem hagyta magát. Az ifjú, szép, kedves, romantikus uralkodóné képét megőrizte az édeskés, és egyáltalán nem történelemhű Sissi-filmsorozat, amely jellemzően két ss-el írta a császárné híres becenevét.

De Magyarországon sohasem az édes Sisi, hanem Erzsébet királyné volt népszerű. Erzsébet, aki bajor hercegkisasszonyból igazi magyar királyné lett, aki nagyon szerette a magyarokat és sokat tett értük. Először csak néhány elitélt számára sikerült amnesztiát szerezni, pl. Horváth Mihálynak, majd minden tőle lehető eszközzel harcolt az osztrák-magyar kiegyezésért. Élete legszebb ünnepsége a koronázás volt Budán. Mindennek betetőzéseként gyermekét is a budai királyi palotában kívánta megszülni. Nem csoda, ha Bécsben nagyon is féltek attól, hogy Erzsébet fiút szül, akit egy önálló Magyarország királyává koronázhatnak. Hogy a félelem Erzsébetet illetően jogos volt, azt egy verse bizonyítja:

„Ó Magyarország, szép világ!

Tudom én, élsz gyötrő láncon.

Úgy levenném én rabigád,

Kezem, lásd, nyújtani vágyom.

 

Haza s szabadság: sok dalia

Ezekért ért oly bús véget.

Kötelékünk bár fonódna ma,

Királyt adhatnék néktek!"6

Hosszú ideig Erzsébet Magyarországon találta meg nyugalmát a gyűlölt Béccsel szemben.1869-ben testvéreivel Garatshausenben volt, s onnan írta Ferenczy Idának: „bevallom, kellemes családi köröm daczára isszonyú (sic!) magyar honvágyam van; ugyanebben a levelében  írja, hogy úgy hallotta, „hogy meghasonlás van az udvarban magyar irányom miatt."7 20 nappal később pedig „Téged  és lovaimat kivéve, csak kellemetlent találok ott a hova mennem kell. Arról szó sincs, hogy nővérem engem kisérne, ő épen úgy ki nem állhat a mi osztrák, mint valaki más."8

Még saját „árnyékán" is túllépett, mert Budán reprezentált, sőt társadalmi életet is élt. Rendszeresen járt vadászni, sokszor látták kilovagolni  a városligetben, s az udvari bálokon is megjelent. Budapest nem utolsósorban azért is fejlődött a kiegyezés után hihetetlen gyorsasággal, mert a fő társasági szezont - szeptembertől karácsonyig, illetve januártól májusig - gyakran töltötte ott az uralkodó pár. Budapest ilyenkor az Osztrák-Magyar Monarchia első városa lett

Nem csoda, ha a bécsiek „magyar asszony"-nak csúfolták. Ő azonban büszke volt rá és bátran felvállalta új hazáját.  A maga extrém, szabálytalan és szomorú módján, szenvedve a XIX. századi női sors kötöttségeitől. Arra vágyott, hogy valami fontosat hozzon létre, maradandót teremtsen, halhatatlanná váljon. Nem vette észre, hogy vágya teljesült - sikerült kibékítenie az örökké ellenálló magyarokat a Habsburgokkal. Verseiben Titániának, Shakespeare drámahősnőjének ábrázolta magát. A valóságban és a legendában a magyarok Tündérkirálynőjévé vált, akinek nimbusza ma is rávetődik a Habsburg családra. A haza anyja helyett Patrona Hungariae - Magyarország védnöke lett...

 

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:(

(Patrik , 2012.03.20 15:17)

Ez nekem hoszu rövidebbet nem tudtok?