Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A Hotel Beau Rivage mindmáig Genf egyik legjobb szállodája. A Quai du Mont Blanc rakparton áll, ablakaiból és erkélyeiről csodálatos kilátás nyílik a tóra, s Európa legmagasabb hegycsúcsának szikrázó tömbjére is. Mai tulajdonosa természetesen az 1898. szeptember tizedikén történteket csak elbeszélésből ismeri. A nagyanyja, Madame Mayer, a szálloda tiszteletre méltó igazgatónője azonban szemtanúja volt az eseménynek.

 Tizenhárom perccel múlt el dél, amikor a szálloda halljából két előkelő hölgy lépett ki, egyikük fekete ruhában. A portás, Monsieur Adolphe levette aranysujtásos sapkáját, és mélyen meghajolt. A hölgyek sietve lépkednek a gyalogjárón, majd át az utcán a rakpart felé, a kikötő mólójánál már ott áll az indulásra kész hajó. A portás ugyan utánuk bámul, de nem vet ügyet egy zömök termetű, kopott ruhás, nagy fekete bajuszú fiatal férfira. Az ismeretlen mind közelebb ér a hölgyekhez, majd hirtelen nekilódul, és beleütközik az egyikbe. Egy pillanatra megtorpan, aztán futásnak ered, és eltűnik a sarkon.

A fekete ruhás hölgy elesett, társnője igyekszik felsegíteni, valaki odaugrik, s a túlsó oldalról támogatja, Monsieur Adolphe szintén odaszalad, hogy segítsen. A sápadt hölgy támolyog, biztosan megijedt, de a kísérőnőjének azt suttogja, nem történt semmi, minden rendben van, fő, hogy ez a kellemetlen eset ne keltsen fölösleges feltűnést.

 

- Sejtelmem sincs, mit akarhatott - teszi még hozzá halkan, és megigazítja a köpenyét.

 

 

 Monsieur Adolphe készségesen segít leporolni a fekete ruhát. Azt ajánlja, térjenek vissza a szállodába a hölgyek, ott rendesen lekefélhetné madame ruháját, meg aztán madame-nak pihennie is kellene, hiszen az a durva fickó a kövezetre döntötte, bizonyára meg is sérült közben. Ám a feketébe öltözött hölgy a fejét rázza, inkább még biztatja is a társnőjét, hogy siessenek, a hajó mindjárt elszakad a parttól.

 

 

 

A két hölgy harminckét perccel dél után haladt át a hajóhídon, három perccel később megszólalt a hajókürt, a matrózok eloldották a sodronykötelet, s a kormányos a tó felé fordította a hajó orrát. Mindkét nő állva maradt a korlátnál, de a fekete ruhás falfehér, egyszerre nem bír lélegzetet venni, karikák táncolnak a szeme előtt, rogyadozik, megkapaszkodik a társnője karjában.

 

 

 

- Szeretnék leülni - mondja halkan.

 

 

 

A fiatalabbik meg van rettenve. Átkarolja társnőjét, és odasúgja neki:

 

 

 

- Megyek megmondom a kapitánynak, hogy kik vagyunk.

 

 

 

- Semmi esetre sem. Csak pihenni akarok !

 

 

 

Ülnek egymás mellett a padon, a fiatalabb nő aggódva gyámolítja az idősebbet, de az már ismét alig bír lélegzetet venni, mellére szorítja a tenyerét, és felsóhajt:

 

 

 

- Ez, ez fáj itt !

 

 

 

Alighogy ezt kimondja, feje a melléré hanyatlik.

 

 

 

- Segítség ! Segítség ! - kiált a társnője.

 

 

 

 Roux kapitány odasiet, nézi a fekete ruhás hölgyet. Sápadtan fekszik, lehunyt szemmel, semmi életjelt nem ad.

 

 

 

- Legjobb volna talán visszafordulni, és partra tenni madame-ot. Azt hiszem, orvosi segítségre lenne szüksége - véli a kapitány.

 

 

 

- Nincs a hajón orvos ? - kérdi a fiatalabb hölgy.

 

 

 

- Van, kérem, a tisztelt utasok között orvos? - kiáltja fennhangon á kapitány.

 

 

 

Semmi válasz. Mindössze egy asszony jelentkezett. Azt mondta, a neve Dardallné, azelőtt ápolónő volt, szívesen segít, és mindjárt javasolja is, hogy oldják ki a beteg fűzőjét.

 

 

 

Aztán már gyorsan követik egymást az események. A két nő bontani kezdi a fűzőt, pár csöpp éter egy kockacukorra, és a fekete ruhás hölgy magához tér önkívületéből, kinyitja a szemét, körülnéz, sőt egy kissé fel is emelkedik, láthatólag szeretne felülni, a két nő készséggel segít neki. Még biztosítja őket, hogy már egész jól van, mélyet lélegzik, aztán hirtelen újra visszahanyatlik, és ájultan zuhan társnője ölébe. Az egykori ápolónő ez alatt kioldotta az egész fűzőt, a fehérneműn piros folt. A fiatalabb hölgy, Sztáray grófnő nem bírja tovább, felsikolt:

 

 

 

- Az istenért, vér ! Megölte ! Megölte az osztrák császárnét ! - Azzal elájul.

 

 

 

Az udvarhölgy, Sztáray grófnő elárulta a szomorú császárné, ausztriai Erzsébet inkognitóját, az utasok összefutottak, Roux kapitány megfordíttatta a hajót, s nemsokára kikötöttek a Quai du Mont Blanc mólóján. Véletlenül éppen abban a pillanatban, amikor a Beau Rivage-szállóba érkezett Virieux genfi rendőrfőnök, hogy meggyőződjön róla, vajon az álnéven utazó osztrák császárné rendben távozott-e. Az Erzsébet biztonságáért felelős rendőrtisztnek rémülten kellett látnia, mint hozzák le a hajóról a császárnét két fedélközi fekvőszékből hevenyészett hordágyon, nyomában a botladozó Sztáray grófnővel, aki fejvesztetten, szüntelenül segítségért kiáltozik.

 

 

 

A genfi kereskedelmi kamara tagja, Jacques Teisset egyike volt azoknak, akik a sebesültet az ágyra fektették. Már a két hölgy érkezte előtt a hajón tartózkodott, a fedélzeten ült, s a rakpartot figyelte, látta a támadót s a tragédia további lefolyását, az ő karjában lehelt utolsót Erzsébet császárné. Ugyancsak ő volt az, aki később a bíróság előtt kijelentette, hogy sokáig nem sikerült orvost keríteni, aki a sebesültön segített volna.

 

 

 

Talán csak tíz perc elteltével érkezett a császárné szobájába doktor Golay, akit Monsieur Teisset jól ismert. Az orvos először elmondatta a szemtanúkkal, mi történt, majd megpróbálta szondával megvizsgálni a sebet, próbálkozása azonban sikertelen maradt. Mikor a támadás történt, a császárné mellkasa fűzőbe volt szorítva. Később, amikor a fűzőzsinórokat kioldották, a bőrön levő nyílás eltolódott, nem volt már a belső seb fölött, doktor Golay tehát nem boldogult a szondájával.

 

 

 

Kis idő múlva kisírtan, zokogva bement a szobába Sztáray grófnő, és megkérdezte:

 

 

 

- Doktor úr, van még remény ?

 

 

 

- Sajnálom, madame - felelte az orvos -, a felséges asszony állapota válságos.

 

 

 

De még nem adták fel a harcot. Mayerné asszony, a Beau Rivage szálloda tulajdonosnője meg egy angol lady a szomszéd szobából, segítettek doktor Golay-nak, aki mégiscsak megkísérelte a haldokló megmentését. Mivel félt a sebesült megmozdításától, s a császárné fehérneműjének hátul volt a gombolása, az asszonyok szétvágták Erzsébet ingét, hogy doktor Golay tüzetesen megvizsgálja. De már csak a halált állapíthatta meg.

 

 

 

Az osztrák császárné és magyar királyné tizennégy óra negyven perckor meghalt.

 

 

 

Erzsébet Ferenc József császárral való házassága nem volt boldog, pedig tizenhat éves korában szerelemből ment hozzá a huszonnégy éves, zárkózott természetű uralkodóhoz. Sissy gondtalan, vidám, játékos kedvű lány volt, amikor azonban a császár menyasszonya s rövidesen utána császárné lett, az avult spanyol udvari etikett értelmetlen szabályai és tilalmai szegték szárnyát. Ferenc Józseffel való együttélésükre kezdettől fogva rányomta bélyegét az anyacsászárné, Zsófia hajthatatlan magatartása. A Habsburg-udvarban övé volt a döntő szó. Még Erzsébet gyermekei dolgában is ő rendelkezett, megszabta nevelésük módját, s anyjuknak lehetetlenné tette a velük való érintkezést. Anyós és meny között ellentétek támadtak, s ez az ellentét, később éles viszállyá fajult. Erzsébet császárné úgy véli, az okosabb enged, eltávozik Bécsből, s csak akkor tartózkodik Schönbrunnban, ha feltétlenül szükséges.

 

 

 

Mondják, hogy a vidám hercegnőből azért lett szomorú császárné, mert könyörtelen volt hozzá az élet. Előbb meghal a lánya, Zsófia, s elidegenedik tőle Ferenc József, akinek a császárné maga közvetít barátnőt Schratt Katalin bécsi színésznő személyében, majd Erzsébet egyetlen fia, Rudolf trónörökös ér tragikus véget. Rudolfot a mayerlingi vadászkastélyban halva találják az ifjú Vetsera bárónő holtteste mellett, akit a trónörökös agyonlőtt, mielőtt önkezével véget vetett a maga életének. A császárné elveszített mindent, és nem sokkal azután, amikor bizonyos panaszai támadtak, s álnéven nőorvoshoz fordult, meg kellett tudnia, hogy a férje veszedelmes nemi betegséggel fertőzte meg, tehát nemcsak Schratt Katalin színésznővel tart fenn kapcsolatot, hanem mással is megcsalja.

 

 

 

Erzsébet elutazik, s igyekszik a maga életét élni, minél távolabb a Bécs melletti Schönbrunntól. Beutazza a világot, Korfu szigetén költséges nyári székhely építtetésébe fog, egyik kastélyból a másikba költözik, Mrs. Nicholsson néven kölcsönvett jachton még az óceánon is átkel, hegyeket mászik fiatal fiúk kíséretében, akik görög klasszikusokat olvasnak fel neki. Aztán megállapítja, hogy vérszegény, s elindul utolsó útjára Svájcba.

 

 

 

Pregnyben Rothschild bárónő vendége, néhány napig a caux-i Hotel Grandban időzik, végül különlegesen jó hangulatban elindul Genfbe, és mint von Hohenembs grófnő megszáll a fényűző Beau Rivage Szállodában, a Genfi-tó partján. Mindazok szerint, akik ezekben a napokban találkoztak vele, Erzsébet szokatlanul kiegyensúlyozott, elégedett, sőt talán boldog is volt. Hatvankét éves, de még mindig karcsú, szép, gyönyörű sötét haja van.

 

 

 

Most azonban már halott.

 

 

 

Ferenc József császár kicsi dolgozószobájában, mint rendesen, államügyek intézésével foglalkozik. Tizenhat óra harminckor Paar gróf főadjutáns sürgőskihallgatást kér, az imént kapott távirati jelentést Genfből, hogy a császárnét egy ismeretlen merénylő súlyosan megsebesítette. Ferenc József elrendeli, hogy azonnal lépjenek összeköttetésbe a genfi szállodával, de még mielőtt a szárnysegéd elhagyná a helyiséget, újabb távirat érkezik, Erzsébet királyné meghalt.

 

 

A svájci hatóságok kikérik Ferenc József császár távirati engedélyét a törvényszéki boncoláshoz. Négy órával Erzsébet császárné halála után Reverdin, Gosse és Mégévaud orvosok személyében bírósági szakértők jelentek meg a Beau Rivage Szállodában, a helybeli kórház egészségügyi nővére levetkőztette a halottat, s az orvosok hivatalosan megvizsgálták. Két nappal ezután megejtették a boncolást, és tizennégy centiméternyire a bal kulcscsont alatt, négy centiméterrel a mellbimbó fölött háromszög alakú szúrt sebet találtak. Megnyitották a mellkast, és kioperálták a szívet. A gyilkos eszköz - még mindig nem volt világos, hogy miféle nyolcvanöt milliméter mély sebet ejtett, áttörte a negyedik bordát, és behatolt a bal szívkamrába. A seb olyan szűk volt, hogy a vér csak nagyon lassan szivároghatott át a szívkamrából a szívburoküregbe. Ezért nem állt be azonnal a halál, ezért bírt a császárné nem sejtett halálos sebe ellenére még százhúsz lépést megtenni a hajó fedélzetéig.

 

 

 

A mindeddig ismeretlen támadó mellbe szúrta a fekete ruhás hölgyet, és elmenekült a tett színhelyéről. Végigfutott a rakparton, befordult a rue des Alpes-ba, s igyekezett eljutni a place des Alpes-ra, hogy eltűnjön a tömegben. A rakparton néhány bérkocsi állt. Két fiákeres, Victor Vuillemin és Louis Chaumartin látták, mi történt, leugrottak a bakról, és üldözőbe vették a támadót. Két járókelő, Antoine Rouge váltóőr és Albert Fiany tengerész segítségével sikerült is utolérniük a place des Alpes-on. Nem volt nehéz dolguk, az üldözött nem védekezett, nyugodtan megvárta, míg Kaiser rendőrbiztos odajött.

 

 

 

- A törvény nevében letartóztatom. Velem jön az őrszobára.

 

 

 

- Ne féljen, megyek magamtól is ! Kár, hogy nem sikerült megölnöm ! Az éppen szolgálatos Albret rendőrfelügyelő meghallgatja Kaiser köz rendőr jelentését, és megkezdi az elfogott kihallgatását, de éppen csak a személyi adatait veszi fel, sok a dolga, s az esetet nem tartja fontosnak. Aztán megszólal a telefon, és Albret megtudja, hogy az előtte ülő olasz Luigi Luccheni meggyilkolta Erzsébet osztrák császárnét.

 

 

 

A gyilkos huszonhárom éves. Párizsban született, és jellegzetes szociális eset. A pármai árvaházban nőtt fel, nem ismerte sem anyját, sem apját, s amikor tízéves korában elbocsátották, magának kellett eltartania magát. Alkalmi munkából élt, nyilvánvalóan máról holnapra. Mikor húszéves lett, a hadsereg szolgálatába lépett. 1896-ban részt vett az abesszíniai hadjáratban, majd leszerelése után szolgaként volt parancsnokánál, az aragóniai hercegnél maradt. Svájcban, mint napszámos dolgozott. Homoszexuális hajlamai voltak, egyébként beszámíthatónak látszott. Anarchistának vallotta magát, és hangoztatta, hogy lelkesen vállalta a gyilkosságot, dicsekedett a tettével. Büszke volt rá, hogy egy császárnét ölt meg.

 

 

 

Normális volt-e, vagy sem ?

 

 

 

Luigi Luccheni szívből gyűlölte a híres és gazdag embereket, hiszen kicsi kora óta sok nyomorúságban, koplalásban volt része. Tiltakozásból és figyelmeztetésül gyilkolt. Bár anarchistának tekinti magát, a valóságban semmiféle szervezethez nem tartozik, s azzal henceg, hogy mindent egymaga tervelt ki és hajtott végre. Reszelőt vásárolt, kiköszörülte, s elhatározta, hogy ezzel a házilag készült tőrrel meggyilkolja a Genfben élő neves személyiségek valamelyikét. Eredetileg az orleans-i herceget szemelte ki áldozatul. Először Évianba, azután Genfbe követte (elfogatása után megtalálták a zsebében az éviani fürdővendégek jegyzékét), de a herceg mindannyiszor idejében továbbutózott. Sohasem sikerült megállapítani, miért esett azután a választása éppen Erzsébet császárnéra. Hiszen nem is ismerte, még ha később azt állította is, hogy évekkel azelőtt látta Budapesten. Erzsébet különben is rangrejtve, mint Hohenembs grófnő járta a világot, Luccheni tehát aligha tudhatta meg, hogy a Beau Rivage-ban szállt meg, s hogy a déli gőzössel akar elhajózni a Quai du Mont Blanc kikötőhídjáról.

 

 

 

Egyetlenegy magyarázat van csak, Lucchenit a véletlen segítette. Közben Genf valamennyi rendőre keresi a gyilkosság eszközét. Három nappal a merénylet után a rue des Alpes egyik házmestere viszi be a rendőrállomásra. Talált egy eldobott reszelőt, felvette és hazavitte, hogyan is sejtette volna, hogy gyilkos szerszámot tart a kezében ! Aztán olvasta az újságokban a rendőrség felhívását, és nyomban a legközelebbi kapitányságra sietett.

 

 

 

A gyilkos beismerő vallomást tett, a fegyverre ügyszámot függesztettek. Navazza fűügyész megkezdhette a per előkészítését. Az első előzetes kihallgatás során megkérdezte Lucchenitől:

 

 

 

- Miért ölte meg a császárnét ? Hiszen soha nem ártott magának !

 

 

 

- A hatalmasok és gazdagok elleni harcban minden eszköz megengedett - hangzott a fellengzős válasz - Egy Luccheni pedig császárnékat és nem holmi mosónőket öl meg.

 

 

 

A politika eseményeitől távol álló osztrák császárné megölését aligha lehetne politikai gyilkosságnak nevezni a megfelelő történelmi összefüggések feltárása nélkül. Luigi Luccheni magányos gyilkos volt, nem állt kapcsolatban semminemű anarchista csoporttal, de olyan környezetben nőtt fel, amely már sok hasonló elhatározást érlelt meg. Az elnyomottak szemében a politikai személyiségek vagy akár Ferenc József császár ellen elkövetett merénylet volt az egyetlen lehetséges mód arra, hogy a közvélemény figyelmét magukra fordítsák.

 

 

 

A Habsburg-önkényuralom az elnyomás politikája volt, s az 1848-as magyar forradalom leverése után valóságos megtorló terrorrá fajult minden, akárcsak feltételezhetően forradalmárgyanús egyénnel szemben. Ez természetesen erős ellenérzést váltott ki. 1853-ban Libényi János szabósegéd, válaszképpen a jogtalanságra, bosszút akart állni mindazokért, akik az osztrák börtönökben sínylődtek. Elment Bécsbe, megbújt a Burg falánál, s bár Ferenc József az adjutánsával, gróf O'Donnellel sétált, aki fel volt fegyverezve, Libényi késsel rátámadt az uralkodóra. Ferenc József megtántorodik, az arca merő vér, O'Donnel gróf a merénylőre veti magát, földre teperi, és ártalmatlanná teszi. A súlyosan sebesült császárt kórházba szállítják. A rendőrség azonnal lezárta a határt, a katonaság számára első fokú készültséget rendeltek el, s a fogházak megteltek gyanúsítottakkal. Senki sem akarta elhinni, hogy Libényi saját kezdeményezésből, cinkostársak nélkül cselekedett.

 

 

 

Ferenc József császár felgyógyult szúrt sebeiből, kiheverte az agyrázkódást, visszanyerte először az egyik, majd a másik szeme világát, végül teljesen egészségesen megjelent Schönbrunnban. A rendőrség nem bukkant nyomára semmiféle összeesküvő központnak, amelyhez a merénylő tartozhatott volna, így aztán Libényit esküdtbíróság elé állították, és kivégezték.

 

 

 

A politikai elnyomás azonban nemcsak az egyéni, hanem a kollektív, szervezett ellenállás hullámát is életre hívta. Az osztrák forradalmárok elvégre épp elég példát láthattak a szomszédos országokban, ahol éppúgy forrongott a nép. Németországban Reinsdorf szedő készült merényletre a gyűlölt Vilmos császár ellen, Oroszországban megölték II. Sándor cárt, s az írek is dűlőre vitték a maguk problémáját, amikor a dublini Phoenix parkban megölték Lord Cavendisht, Írország államtitkárát és helyettesét, Burke-öt.

 

 

 

( Már húsz évvel korábban, mielőtt a magányos anarchista Luccheni eltökélte, hogy megöl valakit a hatalmasok közül, rálőtt Berlinben I. Vilmos császárra Karl Nobiling, a filozófia doktora, s bár a két, merénylő szociális és intellektuális színvonala merőben különbözik egymástól, mégis mindkét esetnek számos közös lélektani jellemzője van. A merénylők mindegyike lelki hajótörött, reményvesztett ember, aki szükségét érzi, hogy valami nagy, ha lehet, falrengető tettel bebizonyítsa önmagának, bárminek a véghezvitelére képes.

 

 

 

Berlinben, az 1878-as esztendőben köztudott volt, hogy a császár egyetlen vasárnap délután sem mulasztja el, hogy hintójában végighajtasson az Unter den Linden sétányán. Minden berlini tudta ezt, hozzátartozott a város életéhez, mint a déli harangszó. Karl Nobiling belekalkulálta a császár szokását a tervébe. Az Unter den Linden sugárút 18. számú házában kibérelt egy kis utcai szobát, vásárolt egy sörétes puskát, majd 1878. június másodikán, vasárnap délután odaült az ablakhoz, megvárta, míg a császári fogat megjelenik, célzott és lőtt.

 

 

 

Eltalálta a császárt, de nem ölte meg, az uralkodó ugyanis díszegyenruhát viselt, s ahhoz fényesen csillogó, kakastollas sárgaréz sisak tartozott. Ez megmentette a haláltól. Hanem az orvosoknak így is épp elég munkát adott, harminc darab sörétet kellett eltávolítaniuk a testéből. Karl Nobiling csupán néhány hónappal élte túl tettét. Mikor látta, hogy a berliniek berontanak a házba, hogy a merénylőt a helyszínen felkoncolják, maga ellen fordította a fegyvert, és elsütötte. Kórházban halt meg.

 

 

 

Nobiling valószínűleg terhelt volt, apja szintén önkezével vetett véget életének. A fiú közepes eredménnyel tanult, leérettségizett, beiratkozott a hallei egyetemre, s ott később a filozófia doktorává avatták. Egy ideig mezőgazdasággal foglalkozott, majd a porosz állami statisztikai hivatalban tisztviselősködött, munkájával azonban nem voltak megelégedve, s csakhamar menesztették. Elkeseredésében hosszabb utazásra indult, s mikor visszatért, nem tudott elhelyezkedni. Munka s kilátások nélkül lézengett, elvesztette életkedvét, bosszúra szomjazott. Minthogy az életben nem bírt érvényesülni, tiltakozásul politikai gyilkosságra szánta el magát.

 

 

 

Bécsben is több fegyveres csoport készült az elnyomás megtorlására. 1883-ban szervezett összeesküvők meg akarták gyilkolni Ferenc Józsefet, utána pedig felgyújtani Bécset, de nem jutottak el tervük megvalósításáig. A rendőrség leleplezte őket, és sokúkat letartóztatta. Rejtekhelyükön nagy mennyiségű bombát, mérgezett hegyű szúrófegyvert és dinamittöltetet találtak. A kormány megrémült, és különlegesen kemény megtorló intézkedéseket foganatosított a forradalmárok ellen. Bécsben kihirdették a statáriumot, a vezetők egyikét, Hermann Stellmachert pedig 1884-ben elrettentésül kivégezték. Társai közül sokan börtönben haltak meg.

 

 

 

Mindez azonban nem segített, a terrorcselekmények folytatódtak. 1893-ban újabb összeesküvő csoport állt a bíróság előtt, államcsínyt készítettek elő, meg akarták dönteni a Habsburgok uralmát, hogy bosszút álljanak a nemességen és a főhivatalnokokon a sokéves elnyomatásért.

 

 

 

Különösen gazdag hagyományokra tekintettek vissza az olasz merénylők, ezért sokan velük hozták összefüggésbe Luigi Luccheni esetét is. A forradalmár Orsini III. Napóleon császár életére tört, Michele Angiolello meggyilkolta Antonio Canovas del Castillo spanyol miniszterelnököt, Santo Gaserio pedig a francia köztársaság elnökét, Sadi Carnot-t ölte meg. A következő Ferenc József ellen irányuló merénylet szervezői szintén olaszok voltak.

 

 

 

 Triesztben, Dalmáciában, Tirolban, de az Osztrák-Magyar Monarchia sok más területén is nagy számban élt olasz kisebbség. E kisebbség egy forradalmi csoportja készítette elő a császár elleni támadást Oberdan húszéves diák vezetésével. Oberdan Triesztből származott, apja olasz, anyja szlovén volt. Bécsben tanult, de 1877-ben Rómába szökött a katonai szolgálat elől. Úgy tervezte, hogy a gyűlölt császárt azon az ünnepségen öli meg, amelyet Trieszt Monarchiához való csatolásának századik évfordulóján tartanak.

 

 

 

A merényletre azonban nem került sor. Az osztrák titkosrendőrség mindenütt jelenlevő besúgóinak egyike kiszimatolta Oberdan tervét. A rendőrség elfogta az összeesküvőt, és bambákat talált nála. Halálra ítélték, s 1882-ben, egy nappal karácsony előtt kivégezték a trieszti fegyház udvarán. A könyörtelen büntetés az egész művelt Európában felháborodást váltott ki, számos európai ország jelentős személyisége járt közben a császárnál a fiatalember érdekében. Vidor Hugo is a kegyelemkérők között volt.

 

 

 

A vaskezű Ferenc József azonban nem ismert kegyelmet, s a kivégzett Oberdanból nemzeti hős lett. Itáliában utcákat és tereket neveztek e1 róla, Velencében szobrot emeltek az emlékére, bátorságáról himnikus dalokat zengtek. Kultusz támadt körülötte, amely újabb elszánt forradalmárokat szült, de olyan botor magányos lázadókat is, mint amilyen Luccheni volt.

 

 

 

Az orvosok és törvényszéki szakértők ugyan írásban igazolják, hogy a gyilkos felelős a tetteiért, de Luigi Luccheni nem viselkedik normális fiatalember módjára. Beteges nagyzási hóbortban szenved, nemcsak hogy nem bánja a tettét, ellenkezőleg, örül, hogy az érdeklődés középpontjába került, s többször is sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy Svájcban eltörölték a halálbüntetést, számára ugyanis az lenne a legnagyobb boldogság, ha akasztófán halhatna meg.

 

 

 

A fogházban arról kérdezősködik, mit beszélnek róla az emberek. Mikor a fegyőrök elmondják neki, hogy a védtelen császárné meggyilkolása példátlan felháborodást keltett, hiszen Ausztriai Erzsébet senkinek sem vétett, Luccheni örül, hogy halhatatlan lesz, s a gyerekek egykor tanulni fognak róla az iskolában. Leendő halhatatlanságát biztosítandó, röviddel ezután mint "Luigi Luccheni, a legveszélyesebb terroristák egyike" levelet ír Svájc köztársasági elnökének, és halálos komolyan arra kéri, hogy Luzern kanton törvényei szerint ítélkezzenek felette, mert a genfiben törölték a halálbüntetést, ő pedig szeretne híressé válni az akasztófán elszenvedett hősi halálával is.

 

 

 

Novazza főállamügyész:

 

 

 

- Luigi Luccheni vádlottban, egy nagyzási hóbortban szenvedő gonosztevőt ismerhetünk meg. Sokesztendős működésem során még nem találkoztam hozzá hasonló egyénnel. Ez az embertelen ember büszke a tettére, és nem szűnik meg azon rimánkodni, hogy végezzék ki a gyilkosságáért.

 

 

 

A gyilkos leveleket ír a fegyházból, amelyeket valamiféle politikai hitvallásnak szán. De egyik sem több ellesett frázisok halmazánál és a sikeres merénylet fölött érzett elégedettség néhány odabiggyesztett mondatánál. Luccheni örül, hogy alig huszonöt évesen sikerült beleszólnia a történelembe, s hangoztatja, hogy esete a Dreyfus kapitány esetéhez hasonlatos.

 

 

 

 A világ közvéleménye fel van háborodva, a rendőrség pedig megállapítja, hogy Luccheni nem is olyan elhagyatott harcos. A világ minden tájáról áradnak hozzá a levelek (amelyek természetesen a fogházi cenzor asztalán maradnak), a levélírók írásai gratulálnak bátor cselekedetéhez, gyilkos tettét hősiességnek nevezik, s halhatatlan dicsőséget jósolnak neki. Egykor majd maga a nép emeli ki holttestét a sírból, hogy virágokkal borítsa el. - jövendöli egy névtelen román levélíró.

 

 

 

Luigi Luccheni roppantul kívánta, hogy akasztófára jusson, a bírósági tárgyalásán megtett mindent, hogy álma valóra váljék. Kérkedett a gyilkossággal, acsarkodott, hogy újból megölné a császárnét, de hiába, életfogytiglani fegyházra ítélték csupán. Ezt sértésnek, lefokozásnak vette, hát legalább odakiáltotta a bíráknak:

 

 

 

- Éljen az anarchia ! Halál az arisztokratákra !

 

 

 

Az elitélt minden bizonnyal ellentmondásos egyéniség volt. Néhány hónap fogház után elmúlt a lelkesedése és daca, megígérte, hogy példás fogoly lesz, de minél tovább élt a rács mögött, annál nyomasztóbban nehezedett rá a magány terhe, végül egy szardíniásdoboz bontójából vékony kést fabrikált, eldugta a cipőjében, és az első adódó alkalommal rátámadt vele a fogház igazgatójára.

 

 

 

A lázadásért büntetésként sötétzárkát kapott, s a magányban kétségbeesésében öngyilkossági kísérletet tett. Felgyógyult, de néhány évvel azután, 1910 őszén összekülönbözött egy ittas fegyőrrel, az panaszt tett rá a fogházigazgatónál, Luccheni megint javítócellába, majd magánzárkába került, itt azonban már tombolni kezd, összetöri a berendezést, hisztérikusan ordít, végül felakasztja magát. Ilyen dicstelen véget ért az a merénylő, aki meg volt győződve róla, hogy a világ majd vállára emelve ünnepli.

 

 

 

Ausztriai Erzsébet császárnét, a merényletet követő hetedik napon, illendő pompával eltemették. Bécs gyászoló várossá változott, de a fekete flórfátyol alatt tovább terjedt a Habsburgok iránti gyűlölet, összeesküvők szőtték terveiket, érlelődött a forradalom. A császári és királyi titkosrendőrség figyelme ez idő tájt mindinkább az óceánon túlra, az Egyesült Államok felé fordult. Számos üldözött ugyanis oda vándorolt ki.

 

 

 

Ferenc József császár az elégedetlenkedők, anarchisták, feltételezett ellenállók és bujtogatók ellen kemény biztonsági intézkedések bevezetését találta jónak, a fokozódó elnyomás pedig ellenhatást váltott ki. A nyomok Amerikába vezettek. Hiszen éppen onnan jött Gaetano Bresci, aki két évvel a szomorú császárné ellen elkövetett merénylet után meggyilkolta az olasz királyt, Umbertót.

 

 

 

Az osztrák titkosrendőrség igyekezett becsempészni a maga besúgóit az amerikai forradalmi szervezetekbe. Közben pedig egymás után érkeztek Bécsbe a további leleplezett összeesküvésekről szóló híradások. Ferenc József császár be volt kerítve a tulajdon birodalmában.

 

 

 

Nuber osztrák-magyar konzul bizalmas jelentést küldött New Yorkból, miszerint olasz terroristák egy ott működő csoportja Ferenc József császár meggyilkolására készül. Nem holmi légből kapott jelentés volt ez, Nuber az összeesküvésről ugyanabból a forrásból értesült, mint korábban az Umberto olasz király ellen készülő merényletről. Csaknem ezzel egy időben érkezett Bécsbe a hír a konstantinápolyi osztrák-magyar nagykövettől, aki viszont a szultán első titkárától kapta, hogy a washingtoni török nagykövetség olyan értesülések birtokába jutott, amelyek szerint olasz anarchisták Ferenc József császár, a görög király és a német császár meggyilkolását tervezik.

 

 

 

Az osztrák titkosszolgálat végül beszivárogtatta embereit az Amerikában tevékenykedő titkos egyletek tagjai közé, s egyikük, a Paul Boergner álnéven fellépő Louis Tournier jelentette, hogy bizonyos Lodovico Ghiltoni, aki állítólag kapcsolatban áll Umberto gyilkosával, Brescivel, Ferenc József császár életére tör. Egy másik, emigránsok közé beférkőzött osztrák ügynök arról számol be, hogy a lengyel forradalmi választmány, amelynek Chicagóban, Buffalóban, Pittsburghben, Clevelandben és Milwaukee-ban is van kirendeltsége, szintén elhatározta a császár meggyilkolását, s mi több, az összeesküvők összeköttetésben állnak birodalmon belüli cinkosaikkal, különböző prágai, lembergi, krakkói, olmützi, sőt bécsi ellenálló csoportokkal.

 

 

 

A sok tervezett merénylet közül háromm, 1901-ben felkerekedett Bécsbe a fiatalkorú Sophia Adelaide Schum, és nyilvános audiencián megkísérelte megölni a császárt. A szlovén anarchista Vidmar Chicagóból érkezett Csehországba ugyanezzel a szándékkal, a Trieszt környékéről való Vinzenzo Matera pedig részvevője egy összeesküvő gyűlésnek, amelyen a császárt halálra ítélték.

 

 

A cs. és kir. rendőrség ki se látszott a munkából. Érthető, hogy a titkosrendőrök nem leplezhettek le minden ellenálló sejtet, s hogy az összeesküvők az újabb merénytelek egész sorát vették tervbe. Igaz, egyik sem vezetett célra, mégis mindegyik bizonyítéka annak, hogy a társadalom elnyomott csoportjai mindig találnak fegyvert a zsarnok ellen, az egyéni Terror hulláma is jelezheti, hogy a politikai felszín alatt elégedetlenség forr. Valamennyi szándékolt vagy végrehajtott politikai gyilkosság előjátéka volt a Monarchia bukásának.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Veszprém.

(A.János, 2012.12.28 17:00)

Erzsébet királyné valóban csodálatos lehetett ! S főleg azért mert szerette a magyarokat , és segitett előkésziteni az osztrák- magyar megbékélést . Igaz ugyan , hogy a kivégzetteket nem tudta visszahozni vagy az otthonukat vesztetteket sem lehetett sem vagyonukban sem pedig fájdalmukban kárpótolni de Magyarország lakói megnyugodhattak s igy országunk elindulhatott egy mintegy 50 éves nyugodt fejlődésnek. Teljes mértékben megérdemli, hogy tisztelettel és szeretettel emlékezzünk rá !

Panyola-Óbuda

(Eliza Perlen- , 2012.07.27 22:30)

Csak gratulálni tudok , mert élvezet volt olvasni, olvastatta magát, annyira színesen és élményszerűen van megírva. Elkeserít viszont, hogy ilyen szinten léteznek emberek, mint az előttem szólók. Ha valaki ennyire sötét, akkor azt miért adja írásba?
Mégegyszer gratula az írás szerkesztőjének. Igazi csemege volt.

nem tartozik senkire

(Leyla, 2010.05.23 12:02)

Nem tudom ki írta le ezeket,de nagyon jó!!!!!!!!!!!!!!!!!!Szegény Erzsébet,semmiről nem tehetett,mégis ő szívta meg!

Re: nem tartozik senkire

(nyamnyam, 2012.03.03 12:42)

szar az egész szöveg. lelehetne írni rövidebbenis.

Re: Re: nem tartozik senkire

(Alexa, 2012.04.22 12:49)

Hát szerinted van aki kedveli Sissit ezért szeretne mindent megtudni róla és van aki az ilyen dolgokat nem éri fel ésszel.

A szerkesztő

(Sissi, 2012.03.07 14:30)

Kedves nyamnyam!
Köszönjük észrevételed, ha felveszed a kezdőlapon megadott email címen a kapcsolatot velem, szívesen megveszlek segédszerkesztőnek. A munkád persze nem lenne más, mint ilyen kedves hozzászólásokra válaszolni.
Tisztelettel:
A szerkesztő

jó....

(szinti, 2010.11.27 10:54)

csak nem nekem